|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 8 találat | lapozás: 1-8 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Szabolcsi Bence 2001. március 15.Rockenbauer Zoltán, a magyar művelődési tárca vezetője március 15-e alkalmából művészeti díjakat adott át Budapesten. A kitüntetettek között az eddiginél jóval nagyobb számú erdélyi magyar művész is található: Terényi Ede zeneszerző-zenetudós, a kolozsvári Konzervatórium tanára (Erkel Ferenc-díj), Csíky András kolozsvári színművész és Czintos József, a szatmárnémeti Északi Színház színművésze (Jászai Mari-díj), Ferenczes István csíkszeredai költő, a Székelyföld főszerkesztője és Fodor Sándor kolozsvári író (József Attila-díj), Demény Attila zongoraművész-karmester, a kolozsvári Magyar Opera főrendezője (Nádasdy Kálmán-díj), Murádin Jenő művészettörténész, kolozsvári képzőművészeti főiskola (Németh Lajos-díj), Almási István népzenekutató, kolozsvári Folklórintézet (Szabolcsi Bence-díj) és Beke György újságíró (Táncsics Mihály-díj). /Művészeti díjak nemzeti ünnepen Az egész nemzet művészetében gondolkodtak. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 15./2003. március 15.Művészeti díjakat adott át márc. 14-én március 15-e alkalmából Budapesten Görgey Gábor, a nemzeti kulturális örökség minisztere. Erdélyi művészek, alkotók is vannak a kitüntetettek között: kiemelkedő zenetudományi, zenekritikai és zene ismeretterjesztő tevékenységéért Szabolcsi Bence-díjjal tüntették ki László V. Ferenc kolozsvári zenetörténészt. Kiváló színművészeti és színháztudományi tevékenységéért Jászai-díjat kapott Bocsárdi László, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház rendezője, művészeti vezetője, valamint Miske László, a nagyváradi színház hajdani tagja, jelenleg a debreceni Csokonai Színház művésze. Kiemelkedő képzőművészeti tevékenységéért kapott Munkácsy Mihály-díjat Jakobovits Miklós, nagyváradi festőművész. Az Alternatív Magyar Művészeti Díj Alapítvány kuratóriuma idén az öt éve elhunyt írónak, Wass Albertnek ítélte oda az alternatív Kossuth-díjat. /Kolozsvári díjazott a kitüntetettek között. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 15./2003. március 21.László Ferenc zenetörténészt márc. 15-e alkalmával Szabolcsi Bence-díjjal jutalmazta a magyar kulturális minisztérium. László Ferenc zenetörténész, zenekritikus és egyetemi tanár az elismerést márc. 14-én vette át Görgey Gábor minisztertől. László Ferenc 1959-ben a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián szerzett fuvolaművészi oklevelet, bő húsz évig a bukaresti Zeneakadémián tanított. 1991-től a kolozsvári főiskolán tanár a kamarazene szakon, itt szerezte meg doktorátusát is. Több mint 500 tanulmánya, esszéje jelent meg magyar, román, német, francia, angol, sőt japán nyelven is. Az általa írt vagy gondozott könyvek közül az ismertebbek Bartók Béla életéhez és munkásságához kötődnek, de jelentősek Bachot, Kodályt, Enescut, Lisztet felelevenítő írásai is. Széles körű munkásságát a Román Akadémia és a Romániai Zeneszerzők és Muzikológusok Szövetsége valamint a NKÖM számos díjjal jutalmazta, múlt decemberben pedig a Tudományért és Művészetért Osztrák Becsületkereszttel tüntették ki.A Kodály tanításait folytató Szabolcsi Bence-díjat 1997-ben hozták létre, eddig olyan kiváló zenetudósok kapták meg, mint Szendrei Janka, Papp Géza, Papp Márta, Ferenczi Ilona és Paksa Katalin. Eddig az egyetlen romániai magyar kitüntetett Almási István volt. /Szabó Mária: Elismerés a kolozsvári zenetudósnak. = Krónika (Kolozsvár), márc. 21./2003. június 9.Néhány hónappal ezelőtt új erdélyi kottakiadványok láttak napvilágot, az Arpeggione Kiadó akkor Márkos Albert két kamaraművét adta ki, mindkettőt Buzás Pál gondozásában. Az elmúlt napokban a fent említett kiadó jóvoltából a Márkos Albert (1914-1981) műveinek szentelt sorozat harmadik füzete, A táncban című, hegedűre és zongorára írt kamaramű is napvilágot látott. Az elhunyt zeneszerző fia, ifj. Márkos Albert hegedűművész, a Transilvania Filharmónia koncertmestere, a kottakiadványok bemutatójára kis koncertet szervezett a Zeneakadémián. A nemrégiben Szabolcsi Bence-díjjal kitüntetett zenetudós, dr. László V. Ferenc a szülőföldjéhez mindig hű Márkos Albertre emlékezett. A táncban című, hegedűre és zongorára komponált miniatűr, László V. Ferenc szavaival, ritkaság, amelyben a folklór pentatóniája a természet visszhangjaként ötlik fel. /Kulcsár Gabriella: A táncban. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 9./2014. december 4.Eleve elrendelt etnomuzikológusAlmási István népzenekutató nyolcvan életévéből közel ötvenet egyetlen munkahelyen, a Kolozsvári Folklórintézetben töltött. Az intézmény neve többször változott, az etnomuzikológus viszont mindvégig a magyar népzenét kutatta. – Gyerekként mi szeretett volna lenni? Irányították a szülei a választását, vagy a népzene mindig fontos volt? – Nyolcéves koromban kezdtem tanulni hegedülni – édesapám döntése alapján. Nem az volt a szándéka, hogy muzsikus legyek, azért tartotta fontosnak a zenét, mert szerette volna, ha a fiából – ahogy a család számos tagjából – református lelkész lesz. Úgy tartotta, Erdélyben sokoldalúan képzett lelkészekre van szükség, akik a gyülekezetüket minden téren nevelni tudják. A zeneértő pap gondolata Almási Sámuel nevű dédapámhoz fűződik, aki népdalgyűjtő lelkész volt, hatalmas, ötkötetes gyűjteményéből sajnos csak három maradt meg. Dédapám a 19. században tevékenykedett, de a 18. század közepéig visszakövethető, hogy apai ágon a családban valamennyi elsőszülöttet Almási Sámuelnek kereszteltek, és kötelező módon papnak adták. Édesapám is Sámuel volt, de ő eltért a hagyománytól, jogot végzett, minden lépcsőfokot megjárt, és életének utolsó harminc évében az Erdélyi Református Egyházkerület jogtanácsosa volt, tehát az egyházi kapcsolódás megmaradt. Az éneklés különösebb zenei képzettség nélkül is állandó gyakorlat volt nálunk, úgyhogy az otthoni nagy éneklések során én lettem a prímás, apámat, anyámat hegedűn kísértem. – A zeneakadémia már logikus folytatás volt? – Még csak 16 éves voltam, amikor édesapám 1951 tavaszán meghalt. A középiskola utolsó két osztályát egy év alatt elvégeztem, de nem volt határozott tervem, titokban geológus szerettem volna lenni. Nekem nem sikerült, a Kanadában élő fiam viszont hidrogeológus. Abban az évben augusztus végén érettségiztem, szeptember elején voltak a felvételik, és hirtelenjében időm sem volt készülni semmire. Az egyik osztálytársam nővére mondta, hogy „te, Pista, gyerekkorod óta hegedülsz, ahhoz értesz, próbálj felvételizni a zeneakadémiára”. Megvallom, azt sem tudtam, hogy Kolozsváron hol a zeneakadémia. Akkor a Bocskai-házban volt, ahol most a Sapientia rektorátusa. Nem volt nagyon sikeres a felvételi vizsgám, de felvettek. – És hogy lett zeneakadémiai hallgatóból etnomuzikológus? – A zeneakadémia ötéves volt, népzenét másodévtől tanultunk. Ekkorra már tudtunk kottát írni hallás szerint. Jagamas János, a folklórintézet vezetője volt a népzenetanárom, folklórkört szervezett a diákok számára. Egy jókora csoportot 1953 tavaszán ki is vitt a nádasmenti Türébe gyűjtési gyakorlatra, majd a mezőségi Ördöngösfüzesre. Később Magyarlapádon jó zenészekkel és kitűnő énekesekkel találkoztunk, meghatározó élményekben volt részem. A lejegyzett adalékokból Szenik Ilona tanárnővel és Zsizsmann Ilona kolléganővel összeállítottunk egy kis népdalfüzetet. Ez volt az első népdalgyűjteményem, amely 1957-ben meg is jelent: A lapádi erdő alatt. A lapádi gyűjtéskor kezdett egyértelművé válni, hogy ez lesz az én utam. Ezek után Jagamas János azt mondta – nem is kérdezte, hanem mondta –, hogy „remélem, a szakdolgozatát folklórtémából fogja megírni.”. Kicsit váratlanul ért a szigorú felszólítás, de végül a refrén a moldvai csángók népdalaiban lett a témám, s az addigi gyűjtéseket néztem át a folklórintézet archívumában. Mikor átadtam a dolgozatot – noha még nem államvizsgáztam – azt kérdezte, el tudnám-e képzelni a jövőben a munkakörömet a folklórintézetben. – Az életrajzát böngészve nyilvánvaló, hogy Jagamas János és a folklórintézet meghatározó volt az ön számára. – Természetesen. Jagamas egyébként még egyetemista koromban kérdezte, hogy rokona vagyok-e a dalgyűjtő Almásinak. Mondtam, hogy dédapám volt. Erre Jagamas felemelte az ujját és azt mondta: „na, ez akkor kötelezettségekkel jár”. A folklórintézeti lehetőséget kizárólag Jagamas Jánosnak köszönhettem. Reformátusként gyerekkorom óta hittem az eleve elrendelés tanában, amely szerint az isteni gondviselés irányítja életünk minden mozzanatát. Esetemben Jagamas volt a sors keze, 1957. január 15-től kineveztek, attól kezdve közel ötven éven át voltam az intézet munkatársa. A mai fiatalok kacagnak az ilyesmin, hisz ők elég sűrűn váltogatják a munkahelyüket, ha nem is a szakmájukat. Én azonban akkoriban erősen konzervatív hajlamú, ragaszkodó természetű voltam, és maradtam. Nem akartam hátat fordítani egy olyan közösségnek, amelynek körében azt végeztem, amit a hivatásomnak tekintettem. – Soha nem merült fel, hogy máshol dolgozzon? – Egyetlen alkalommal alakult úgy, hogy szerettem volna elmenni. Akkor Jagamas már nem volt az intézetben, mert egy 1960-ban megjelent törvény tiltotta az álláshalmozást, Jagamas pedig tanított a zeneakadémián is, és végül azt választotta. Így én kezdőként irányítás nélkül maradtam. Aztán olyan főnököt neveztek ki, aki tapasztalatlan volt, soha egy cikket nem írt, máris egy tudományos kutatócsoport vezetője lett. Lehettem volna a Kolozsvári Rádió zenei osztályán szerkesztő, de volt valaki, aki az önéletrajzomat csak odáig olvasta el, ahol azt írtam, hogy édesapám a református egyházkerület jogtanácsosa volt. Marosvásárhelyen lehettem volna középiskolai szolfézstanár vagy zenei irányító a Népi Alkotások Házánál, de végül addig késlekedett az ügyintézés, hogy 1964-ben óriási változáshoz érkeztünk. Önálló akadémiai intézetté vált a kolozsvári kutatócsoport, és Ion Musleát nevezték ki vezetőnek, aki Erdély legkiválóbb román néprajzkutatója volt, nagy tudású, kiváló tudományszervező, igazi európai jelenség. Nyilvánvalóvá vált, hogy maradnom kell. – Hol gyűjtött a legszívesebben? – Évtizedeken keresztül semmilyen kapcsolatunk nem volt a budapesti népzenekutatókkal, teljesen el voltunk zárva tőlük, de tudtuk, hogyan alakult a magyar folklórkutatás története. Az első világháború előtti jó évtizednyi időszakban a legnagyobbak jöttek ide gyűjteni, Bartók és Kodály, de nagy hézagok voltak az erdélyi népzene kutatástörténetében, és lehetett tudni, hogy melyek azok a tájegységek, ahol nem járt senki. Jagamas János ’49-ben ebből indult ki, amikor megkezdte a gyűjtéseit, és én is az ő nyomán kezdtem a munkám, ennek a figyelembevételével kellett dolgozni: ahol nem volt egyáltalán gyűjtés vagy csak kevés. Tudtam róla, hogy az akkor még fiatalember Kallós Zoltán Moldvában, Gyimesben, a Mezőségen, Kalotaszeg Nádas-menti részén sokat gyűjtött sikeresen. De ezeken a tájakon is voltak még hézagok, így a sokat kutatott Kalotaszeg szélén is, Magyargyerőmonostoron. Intézeti munkám második évében mentem ki oda először, kerékpárral. Később is visszatértem és közben találtam ott két érdekességet: a Kádár Kata ballada egy változatát, ami addig ismeretlen volt a Székelyföldön és Moldván kívül, pár évvel később pedig a Töröknek eladott leány balladájának kalotaszegi változatait. Ezekre figyelt fel Olosz Katalin, aki aztán szövegeket gyűjtött ugyanott. Ebből a kétféle gyűjtésből született az 1969-ben napvilágot látott közös kötetünk, a Magyargyerőmonostori népköltészet. Az 1957-es lapádi gyűjtések és e között azért telt el oly sok idő, mert ’59 és ’68 között még román népköltészeti vagy népzenei kiadvány sem jelenhetett meg. Jelentős népzenei anyagot gyűjtöttem az Érmelléken, a Lápos vidékén, a Szilágyságban, Aranyosszéken, a Nyárádmentén, a Maros–Kis-Küküllő közén, a Homoród mentén, Háromszéken, de gyűjtöttem még a Vajdahunyad melletti Lozsádon is. Almási István Kolozsváron született 1934. december 8-án. A Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskola zenetanári és karvezetői szakán tanult 1951–56 között. 1989-ben megszerezte a zenetudományok doktora címet. Nős, két gyermek édesapja. 1957. január 15-től 2004. december elsejei nyugdíjazásáig a Kolozsvári Folklórintézet különböző rangú munkatársaként, legutóbb első fokozatú tudományos főmunkatársaként dolgozott. 130 erdélyi és partiumi helységben mintegy ötezer vokális és hangszeres dallamot gyűjtött. Tizenegy kötet és számos tanulmány szerzője. Legismertebb munkája a két kiadást megért (1972, 1982) Tavaszi szél vizet áraszt című antológia. 2009-ben jelent meg a válogatott írásait magában foglaló A népzene jegyében című tanulmánykötete. Népzenekutatói munkásságát több kitüntetéssel is elismerték, a Szabolcsi Bence-díj, a Kodály Zoltán-emlékdíj és az Arany János-érem birtokosa. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tiszteletbeli doktora, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja. 1990–1993 között az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka volt. – Csak közölni nem lehetett, a gyűjtőmunkát nem zavarták? – Voltak időszakok, amikor szívesen látták a népművészettel és a népköltészettel való foglalkozást, és olyanok is, amikor a parasztságot egyenesen ellenségnek tekintették. Nekünk is volt egy-két olyan évünk, amikor megmondták: inkább munkásfolklórt gyűjtsünk. A Kolozs megyei illegalista-kommunisták névjegyzéke alapján kerestük meg az „adatközlőket”, hogy mondják el: mit énekeltek az illegalitás éveiben? Olyan feladat volt ez, amit nem volt tanácsos kikerülni. És voltak az intézetnek is különböző szakaszai: más-más nevei voltak és más szervezeti háttere volt, de ez engem nem zavart, mert kiépítettem magamnak egy – mondjuk úgy – kis önálló műhelyt. Akármi történt, én az erdélyi magyar népzene kutatásával foglalkoztam. Hogy annak mi volt a legfelsőbb címe, nem számított, én ezt végeztem. – A Szilágysági magyar népzene című kötetnek mi a története? – A Szilágyságban a hatvanas évekig összesen 34 dallamot gyűjtöttek, ezért szükség volt a részletesebb kutatásra. A Szilágyságot úgy egészében szerettem, a szilágyságiak békés, szelíd, barátságos emberek, könnyen lehetett velük boldogulni, szívesen álltak szóba a néprajzkutatókkal. 1963 és 1976 között huszonhárom szilágysági helységben mintegy ezer dallamot vettem föl magnetofonszalagra. Ezek lejegyzése és rendszerezése alapján készítettem el az 1979-ben megjelent Szilágysági magyar népzene című monográfiát. – Amikor én kezdtem a gyűjtést, nem az volt a cél, hogy okvetlenül új dallamokat találjunk, hanem hogy a meglévőket még alaposabban megismerjük. A népdal ugyanis változatokban él, az emberek nem típusokat énekelnek. Ezért a népdal életének a változása érdekli a mai folkloristát, hogy a variánsok miként alakulnak, milyen irányba fejlődnek. Az új dallamok keresése akkor volt fontos és divat, amikor zeneszerzők gyűjtöttek azzal a céllal, hogy azokból zeneműveket alkossanak. Gyűjteni most is lehet, sőt kell is. Jóval később indult meg például a hangszeres zene kutatása, mint az énekesé. Ezen a téren a mai napig új feladatok adódnak, de tényleg apad a népzene eredeti forrása.– Van még ma kitől népzenét, népdalt gyűjteni? Mit csinál ma egy etnomuzikológus: beveszi magát az archívumba? – Megvalósításai közül mire a legbüszkébb? – Azokra az almafákra Felsőtőkön, amelyeket több mint tíz éve magam ültettem. Máig nagyon szépek és jól teremnek. Dénes Ida | Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2015. január 31.Almási István 80 évesDr. Almási István erdélyi magyar népzenetudós 1934. december 8-án született Kolozsvárt. Elemi iskolai tanulmányait szülővárosában, a Református Elemi Iskolában végezte 1945-ben. Utána a nagy múltú Református Kollégium diákja, majd a tanügyi reform után a 2. számú Fiúlíceum tanulója volt, ahol 1951-ben érettségizett. Egyetemi tanulmányait 1951 és 1956 között a kolozsvári George Dima Zeneművészeti Főiskolán folytatta, ahol akkor Jagamas János folklórt, Major Ferenc szolfézst és zeneelméletet, Nagy István pedig karvezetést oktatott. Már diákévei alatt cselekvően bekapcsolódott a Jagamas János által irányított erdélyi terepkutatásokba. A hírneves zenetudós irányításával első ízben, 1953-ban a Nádas menti Türében gyűjtött népdalokat, majd a következő évben közölte első szakcikkét a Művelődési Útmutatóban. Habár már 1956-ban zenetanári és karvezetői oklevelet szerzett, a jól ismert kisebbség- és tudománypolitikai viszonyok miatt végül is csak 1989-ben nyerhette el a zenetudományok doktora címet a kolozsvári zeneművészeti egyetemen. A Romeo Ghircoiaşiu professzor irányításával megvédett disszertáció címe Az erdélyi magyar népzenekutatás kezdeti korszaka (1920-ig). Almási István fél évszázadon át, 1957-től egészen 2004-es nyugdíjazásáig a Román Akadémia kolozsvári Folklór Intézetében dolgozott. Annak keretében 1957 és 1960 között előbb próbaidős kutató, 1960 és 1969 között szakkutató, majd 35 éven át I. fokozatú tudományos főmunkatárs volt egészen 2004. december 1-ig. Népzenekutatóként elsősorban olyan tájegységeken gyűjtött, ahol korábban mások kevésbé vagy egyáltalán nem folytattak kutatásokat: például az Érmelléken, a Szilágyságban, a Lápos mentén, Aranyosszéken, a Nyárád mentén, a Kis-Küküllő–Maros közén, a Homoród mentén és Háromszéken. Több mint 130 erdélyi és partiumi faluban végzett rendszeres, szakszerű terepkutatásokat. Összesen 5000 vokális és hangszeres dallamot gyűjtött össze, közülük körülbelül 4000 dallamot és szöveget jegyzett le magnószalagról, azokat pontosan tipologizálta. Szakszerűen összeállított kartotékai a kolozsvári Folklór Intézet aranytartalékát alkotják. Tudományos kutatásai során elsősorban a népi dallamok osztályozásával, rendszerezésével és tipologizálásával, az etnikai kölcsönhatásokkal, a népdalgyűjtés módszertani problémáival és az erdélyi népzenekutatás történetével foglalkozott. Terepgyűjtéseiből és tudományos kutatásaiból 11 egyéni, részben társszerzőkkel írott könyve jelent meg az Irodalmi, a Kriterion, az Európa Könyvkiadónál, illetve az Európai Tanulmányok Alapítvány kiadójánál. A rendszerváltozás előtt írásait rangos hazai szaklapok (Korunk, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, Művelődés, Revista de Etnografie şi Folclor) publikálták, majd utána különböző magyarországi és európai tudományos periodikák. Összesen 157 tanulmányt, szakcikket, könyvismertetést közölt elsősorban tudományos és művelődési kiadványokban. Különböző hazai, magyarországi, ausztriai és németországi tudományos, közművelődési és oktatási rendezvényeken 166 előadást tartott a népzenetudomány, a zenetörténet és az egyházi zene kérdéseiről magyar, német, angol és román nyelven. Kiemeljük, hogy idegen nyelvű tanulmányait és előadásait saját maga állította össze, fordította. Különböző folkloristák és muzikológusok 33 tanulmányát és szakcikkét fordította le németből magyarra vagy románra és viszont, illetve magyarból románra és viszont. Az 1989-es rendszerváltozást követő évtizedekben ritka pontossággal és szakmai igényességgel összeállított előadásaival már különböző hazai és külföldi tudományos rendezvényeken is részt vehetett. Számos kiváló népzenei tárgyú műsort készített a kolozsvári és a budapesti rádió hallgatóinak. A kolozsvári bábszínház rendezőinek felkérésére népi dallamok felhasználásával összesen 7 bábjáték kísérőzenéjét állította össze. Népzenei gyűjtéseit különböző forráskiadványokban adta közre. 1957-ben jelentette meg Szenik Ilonával és Zsizsmann Ilonával közösen A lapádi erdő alatt című nagysikerű gyűjteményét. 1969-ben pedig Olosz Katalinnal együtt adta ki a Magyargyerőmonostori népköltészet című kötetét. Iosif Herţeaval közösen jelentette meg 1970-ben Marosvásárhelyen 245 melodii de joc. 245 népi táncdallam. 245 Tanzmelodien című gyűjteményét. Tudományos igénnyel szerkesztette meg az 1971-ben kiadott Dalosfüzet-ét, valamint az 1972-ben és 1982-ben megjelentetett Tavaszi szél vizet áraszt című nagysikerű népzenei antológiáját. Almási István gondozta a Kányádi Sándor által magyarított Erdélyi jiddis népköltészet (Európa Könyvkiadó, Budapest 1989) című kötet zenei anyagát. Bogdán János 1906-os magyargyerőmonostori gyűjtését Monostori sugár torony című kötetében adta közre 2003-ban, a Kriza János Néprajzi Társaságnál Kolozsvárt. Nagyfokú igényességgel és szakszerűséggel összeállított tanulmányaiban elsősorban az erdélyi népzenei örökség rendszerezésével, kölcsönhatásaival, gyűjtési módszereivel, valamint a magyar népballadákkal foglalkozott. Almási István egyik kedvelt területe az erdélyi népzenekutatás története. Benkő Andrással és Lakatos Istvánnal együtt készítette kiadásra Seprődi János válogatott zenei írásai és népzenei gyűjtése című nagysikerű kötetet, mely 1974-ben jelent meg. Ő rendezte sajtó alá Jagamas János A népzene mikrokozmoszában című, 1984-ben kiadott tanulmánykötetét. Bartók Béla erdélyi népzenekutatásaival kapcsolatban számos kiváló tanulmányt közölt a Korunkban (1965/10), Zenetudományi írások (1977), valamint a Bartók dolgozatok (1974) című tanulmánykötetekben. A népzene jegyében című, nemrég (2009) kiadott könyvében gyűjtötte, válogatta össze legkiválóbb írásait, tanulmányait és dolgozatait. A magyar népzenekutatás egyik legsikerültebb regionális népzenei szintézisét a Szilágysági magyar népzene (1979) című könyvében valósította meg. Két év múlva, 1981-ben a Román Akadémia a rangos Ciprian Porumbescu-díjjal jutalmazta szakszerű, tudományos monográfiáját. A rendszerváltozás után Almási István cselekvően bekapcsolódott a hazai, a magyarországi és az európai szakmai életbe. 1990. március 18-án ő is aláírta a Kriza János Néprajzi Társaság alapító okiratát, 1990 és 1992 között annak tiszteletbeli elnöke volt. A Magyar Művészeti Akadémia rendes (2005), a Magyar Kodály Társaság tiszteletbeli (2007), a Magyar Néprajzi Társaság levelező (1989), a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja (2000). Továbbá az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság, a Romániai Zeneszerzők és Muzikológusok Szövetsége, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság cselekvő tagja. Fiatalabb korában a kolozsvári Kétágú református templom kántora volt, majd éveken át vezette a Farkas utcai református templom dalárdáját. Közvetlenül a hazai rendszerváltozást követő bonyolult években, 1990-1993 között az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka volt. Almási István három hazai középiskolai zenei tankönyv fordításában működött közre. Az 1990-es években igen jelentős szerepet játszott a Péntek János által alapított néprajzi és magyarságtudományi doktori iskola tevékenységében, melynek keretében számos disszertáció, referátum, vizsga igényes, objektív és szakszerű referense volt. Almási István az 1989-es fordulat után szakszerű előadásokat tartott Nagyváradon, a Partiumi Keresztyén Egyetem Egyházzene, illetve Zenepedagógiai Tanszékén (2001–2005), Kolozsvárt a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Református Teológiai Karának Zenepedagógiai Intézetében (2003–2013), a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékén (1993–1994, 2006–2007), valamint Marosvásárhelyen a Színművészeti Egyetem Zeneművészeti Karán (2005–2010). Rendszeres egyetemi előadásaival jelentős szerepet vállalt az erdélyi magyar zenetanári képzésben, egy újabb népzenekutató nemzedék kinevelésében. 2004-ben a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Folklór Tanszékén, 2011-ben pedig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzenei Intézetében tartott rendszeres egyetemi előadásokat a magyar népzene stílusrétegeiről és a népzenekutatás történetéről. Felkért, hivatalos opponensként összesen 17 véleményezést írt doktori disszertációkról, ugyanakkor 11 végzős egyetemi hallgató diplomadolgozatát irányította. Kivételes szakmai tudását és megbecsültségét tükrözi, hogy ő lektorálta a Magyar Népzene Tára Domokos Mária által szerkesztett XI., valamint a Paksa Katalin által szerkesztett XII. kötetét. Almási István kórusvezetői tevékenységét 1970-ben Romániában a Kulturális Érdemrenddel jutalmazták. A Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma 2001-ben Szabolcsi Bence-díjjal tüntette ki zenetudományi munkásságának elismeréseképpen. A Romániai Magyar Dalosszövetség 2004-ben, újraalakulásának 10. évfordulóján, a Jagamas Jánosról elnevezett díjat adományozta Almási Istvánnak. A Magyar Művészetért Díj Kuratóriumának elnökétől 2007-ben, Kodály Zoltán születésének 125. és halálának 40. évfordulója alkalmával a Kodály Zoltán-emlékdíjat vehette át a budavári Mátyás-templomban. A Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága 2009-ben Arany János-éremmel jutalmazta tudományos eredményeit, munkásságát. A marosvásárhelyi Művészeti Egyetem szenátusa 2010-ben a doctor honoris causa (tiszteletbeli doktor) címet adományozta neki. Nyolcvanadik születésnapja alkalmával a kolozsvári Folklór Intézet, a Kriza János Néprajzi Társaság, valamint a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék tagjainak nevében Almási Istvánnak jó egészséget, hosszú életet kívánunk. Művelődés (Kolozsvár) 2015. március 14.Erdélyieket is díjaztak (Magyar Állami kitüntetések)A Pesti Vigadóban adta át tegnap Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere az úgynevezett művészeti középdíjakat: a Kiváló Művész-, az Érdemes Művész- és Babérkoszorú-díjakat, valamint különböző szakmai elismeréseket. Idén a kitüntetettek között három erdélyi van: Ferenczes István József Attila-díjas költő, a csíkszeredai Székelyföld folyóirat egykori főszerkesztője Magyarország Babérkoszorúja-díjat kapott, Gálfalvi György szerkesztőt, esszéírót József Attila-díjjal tüntették ki, Elekes Botond a kulturális nemzetpolitika kidolgozásáért részesült Bánffy Miklós-díjban. Az emberi erőforrások minisztere a nemzeti ünnep alkalmából 75 alkotónak adott át elismerést, 18 kategóriában. „A márciusi ifjak között sokféle kultúra, habitus, akarat volt jelen a világról, Magyarország jövőjéről, de együtt tudtak valamit megvalósítani a döntő pillanatban” – hangsúlyozta beszédében. Mint fogalmazott, olyan Magyarország lebeg a szemünk előtt, amilyet 19. századi hős elődeink akartak: a béke, a szabadság, a közös teherviselés, a felelős minisztériumok Magyarországa, „ezt keressük a magyar emberek alkotásaiban, teljesítményében, és felismerjük benne a márciusi ifjakat mozgató erőt”. Balog Zoltán arra is kitért, hogy mostanában is „öntudatos, nemzeti magyar cinkosság kellene újra Brüsszelben, Moszkvában, Berlinben, Washingtonban, sőt, leginkább Budapesten”. A tárcavezető öt alkotónak nyújtott át Kiváló Művész címet (köztük Lorán Lenke és Tordai Teri színművésznek), tizenhatnak Érdemes Művész elismerést (mások mellett megkapta Bencze Ilona színésznő, Illényi Katica hegedűművész, Koltay Gábor filmrendező), Babérkoszorú-díjban részesült Ferenczes István mellett Tamás Menyhért és Zalán Tibor. Balog Zoltán emellett hét-hét művésznek Jászai Mari-díjat, József Attila- és Munkácsy Mihály-díjat adományozott, a Liszt Ferenc- és a Ferenczy Noémi-díjat öten-öten érdemelték ki. Balázs Béla-díjban négyen, Bánffy Miklós-díjban hárman, Balogh Rudolf-, Harangozó Gyula- és Erkel Ferenc-díjban ketten-ketten részesültek. Nádasdy Kálmán-díjat, Németh Lajos-díjat, Szabolcsi Bence-díjat egy-egy, szakmájában kiváló teljesítményt nyújtó személynek ítéltek oda, a Táncsics Mihály-díjat idén hárman kapták meg, köztük Gundel-Takács Gábor, az MTVA műsorvezető-szerkesztője. Balog Zoltán a hátrányos helyzetben lévők támogatása érdekében végzett kiemelkedő, példamutató tevékenysége elismeréseként Pro Caritate-díjat adományozott Mága Zoltán hegedűművésznek. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. január 4.Születésnapi beszélgetés Pávai Istvánnal – A Székelyföld felőlindulokSzékelyudvarhelyen született, Székelykeresztúron tanult, Csíkszeredában indult a pályája, s távlatilag a teljes magyar nyelvterület tánczenei áttekintését szeretné elvégezni a december 10-én 65 évet töltött, Szabolcsi Bence-díjas népzenekutató, Pávai István. Dunakeszin él, Budapesten dolgozik. Születésnapja apropóján hosszas telefonbeszélgetést folytattunk munkájáról és életútjának néhány állomásáról. – Édesapám, Pávai Ferenc, a fogságból hazatérve a háború után Székelyudvarhelyen dolgozott olyanszerű intézménynél, mint ma a Hagyományőrzési Forrásközpont. Mivel nem akart beállni a pártba, kihelyezték tanítani falura, sőt kétévente más-más faluba. Amikor megszülettem szüleim éppen Zetelakán laktak. Így Zetelaka volt az első lakhelyem, majd Siménfalva, aztán óvodáskoromban Székelykeresztúr következett, ahol egészen az érettségiig éltem. 1976 őszétől, amikor a Hargita Megyei Népi Alkotások Házánál kezdtem dolgozni, sokat jártam a megye falvait, s bárhová mentem, bemutatkoztam, rögtön kérdezték, hogy Pávai Ferencnek vagyok-e a fia. Őt arrafelé sokan ismerték. Egy-két év alatt is jó falusi kórusokat tudott létrehozni. – Édesanyja mivel foglalkozott? – Édesanyám korondi volt, de mivel nagyapámat mint malomtulajdonost kuláknak nyilvánították, édesanyámék, akik öten voltak testvérek, nem tudtak továbbtanulni. Később a szüleim elváltak, édesanyám Marosvásárhelyre került, s így már a gyermekkori vakációk idejéből vannak marosvásárhelyi élményeim is. Szűkebb szülőföldemnek a Székelyföldet érzem. Nem vagyok érzelmes típus, de amikor a Hargitához közeledek autózás közben, bármi legyen is az úti cél, azt érzem, hogy nem akarok tovább sietni, lassítok, nézem a tájat, és bárhol megállok, úgy érzem, otthon vagyok. – Egyértelmű, hogy zeneközelben született… – Édesapám többféle hangszert tanított, taníttatott. Ifjúkoromban viszont leginkább a gitár érdekelt. A székelykeresztúri gimnáziumban rockzenekart alakítottam, az öcsém is rockgitáros volt később, a húgom, aki most Angliában él, klasszikus gitárt tanult, édesapám hegedült, szóval a zene benne volt a családban. – Hogyan fordult a népzene felé? – Az egyetemi évek alatt Jagamas János és Szenik Ilona tanáraim hatására kezdtem népzenegyűjtéssel foglalkozni, majd megszületett bennem az a vágy, hogy a népzenekutatás legyen a hivatásom. Az a baráti társaság, akikkel később Csíkszeredában megalakítottuk a Barozda együttest, de mondhatnám úgy is, hogy mindazok a népzene- és régizene-együttesek, amelyek Erdély-szerte akkoriban létrejöttek, többnyire olyan zenészekből álltak, akik előbb gitároztak. Az volt az érdekes, hogy a rockzenével párhuzamosan felfedeztünk valami mást: a népzene eredeti formáit, és az előző századok Erdélyben divatos zenéjét, amit ma régi zenének nevezünk. Akik írtak a táncházmozgalomról, próbálták ezeket az akkoriban nálunk új irányzatokat olyan előzményekhez kötni, mint a két világháború közötti népdalterjesztő cserkészmozgalom, vagy az 1950–60-as évek színpadi néptáncmozgalma. Mi viszont a táncházat nem a színpadi néptánc folytatásaként hoztuk létre, hanem egy kicsit inkább annak ellenében. Az 1950-es években a kultúrában is kötelező volt a szovjet minták követése. Így az akkori színpadi koreográfiák nem adhatták vissza a magyar táncok improvizatív, kötetlen jellegét, és az azt kísérő zene sem adta vissza azt a keménységet, elemi erőt, ami, ha úgy nézzük, rokon a rockzenével, részben ugyanolyan érzelmi hatást vált ki. Emiatt a színpadra alkalmazás során a táncokat szinkronizálták, a zenét átdolgozták. Mi pedig a táncházban a népzene és a néptánc eredeti formájához akartunk visszatérni. – Ezzel már szinte el is jutottunk az első munkahelyéhez, a Hargita Megyei Népi Alkotások Házához. Ha jól tudom, a kollégái között táncmesterek is voltak, akik színpadi táncot oktattak. – Így van. De nem úgy kell érteni, mintha a színpadi feldolgozás valami rossz dolog lett volna. Hatásos volt, amit ők a színpadon alkottak, csak az nem az nem az volt, amit a népzene és a néptánc eredeti falusi környezetben jelentett. Amikor elbeszélgettem az akkori táncmesterekkel, Antal Miklóssal, Kosz Szilveszterrel, Toró Emillel Csíkszeredában, vagy Domokos Istvánnal, Lőrincz Lajossal, Szabó ÉvávalMarosvásárhelyen, akkor mindannyian elmondták, ők tudták, hogy milyen az eredeti forma, abban nőttek fel, de a kultúra akkori irányítói elvárták, hogy a színpadi koreográfia rendezett legyen. Például jöjjenek létre szép szabályos geometriai alakzatok a táncosokból, legyen hatásos befejezés stb. Minket, akkori táncházasokat, ez nem nagyon érdekelt. Felfedeztük falun az eredeti népzenét, az fogott meg minket, azt akartuk megtanulni, eredeti formájában visszaadni. Tehát a színpadi néptánctól függetlenül, azzal párhuzamosan, hoztuk létre a táncházmozgalmat. Eleinte a főnökeink is görbe szemmel néztek ránk, hogy ezzel mi a fenét akarunk, de aztán ránk kattant a bukaresti televízió magyar adása. Simonffy Kati és Csáky Zoli a Kaláka műsoraiban népszerűsítették a táncházat, majd következtek a székelyudvarhelyi táncháztalálkozók. Így egyre nagyobb lett a táncház médiatámogatottsága, s ez átbillentette az egészet oda, hogy nagyon divatos lett. – Szerepel az életrajzában, hogy egy évet a csíkszeredai művészeti népiskolánál is működött… – Az utolsó csíkszeredai évemet ott töltöttem. Családi okokból mentem át oda. Kolozsvári zeneakadémiai tanulmányaim idején zenetudományi szakot végeztem, ez több évig tartott, mint a tanári, így a feleségem egy évvel hamarabb végzett, és már az egyetem alatt megszületett az első gyerekünk. A feleségem Maros megyében, Bonyhán tanított, amikor Kolozsváron utolsó éves voltam. Egy év múlva Csíkszeredába kerültem, ő még egy ideig szintén Bonyhán volt. Amikor végre összekerült a család, a Népi Alkotások Házában végzett munkám miatt állandóan terepen voltam, jártam a megyét, keveset voltam velük. Ezen a helyzeten akartam változtatni, amikor a művészeti népiskolához kértem át magam, de aztán egy év múlva már Marosvásárhelyre hívtak, a Maros Művészegyütteshez, mert szerették volna, hogy ez a táncházas szemlélet a színpadi műsorokban is megjelenjen. A rábeszélésemben Lőrincz Lajos koreográfusnak és Tóth Erzsébet népdalénekesnek volt nagyobb szerepe, de családi okok is segítettek a döntésben, édesanyám és a feleségem szülei Marosvásárhelyen laktak, így odaköltöztünk. Utólag egy kicsit sajnálom, hogy elmentem Csíkszeredából, hogy elszakadtam a Barozda együttestől, a csíkszeredai Régizene Fesztiváltól. De a sorsot nem lehet kiszámítani. A Barozda tagjai 1986-ban Svédországba disszidáltak, mert itt teljesen ellehetetlenült a helyzetük a zaklatások miatt, és ha Csíkban maradtam volna, akkor lehet, hogy velük megyek. Így viszont nem kerültem olyan messzire a szülőföldemtől. – Végül meddig élt Erdélyben? – Már 1992-ben hívtak Budapestre a Néprajzi Múzeumba. Az a diákkori vágyam, hogy főállásban népzenekutatással foglalkozzam, valóságközelbe érkezett, de jobban szerettem volna, ha erre itthon adódott volna lehetőség. Ezért 1992-től 1994-ig próbáltam elérni, hogy itthon olyan munkahelyet találjak, ahol zenetudományi kutatásaimat hivatásszerűen végezhetném. Igazi népzenekutatói állás csak Kolozsváron volt a Folklórintézetben, ott érdeklődtem, de nem biztattak távlatilag sem, hogy oda bekerülhetnék. A marosvásárhelyi akadémiai fióknál is próbálkoztam, ott is sikertelenül. Így végül elfogadtam a budapesti meghívást. – Végül hány éves lett, amire megtalálta a helyét? – 42 éves voltam, amikor hivatásos népzenekutató lehettem. 25 éves koromtól 42-ig itthon alig publikáltam, kutatói állás hiányában leginkább a terepkutatással, tehát népzenegyűjtéssel tudtam foglalkozni, és addigra már több száz órát kitevő gyűjteményem alakult ki, aminek a feldolgozására szabadidőben nem volt lehetőség. Az első könyvem kéziratát 1986-ban vittem a Kriterionhoz, de éppen akkoriban hoztak olyan döntést, hogy Romániában nem jelenhettek meg további magyar néprajzi munkák, így a kéziratot visszaadták. 1990 után újra próbálkoztam, de akkor meg a Kriterion anyagi helyzete nem tette lehetővé a kiadást. Ezért jelent meg aztán Budapesten. Ott ennek a könyvnek sikere lett, és ez is közrejátszott abban, hogy elhívtak oda dolgozni. – Azóta viszont rengeteget publikált. Most éppen hány munkahelye van? – Amint említettem, a Néprajzi Múzeumnál kezdtem, de az első munkanapomon bementem az MTA Zenetudományi Intézetbe, ahol már ismertem több kollégát, és jeleztem, hogy mostantól a Néprajzi Múzeumban találnak, ha szükség van rám. Dobszay László, a Népzenei Osztály akkori vezetője pár perc múlva utánam jött a folyosón, és azt kérdezte, nem akarok-e ott is dolgozni fél állásban, így kezdettől ott is dolgoztam, és mostanra már ez a fő munkahelyem. Sebő Ferenc kezdeményezésére 2001-ben létrejött a Hagyományok Háza, és áthívtak oda egy népzene-archiválási részleget kialakítani és vezetni. Így akkor a múzeumról le kellett mondanom. 2007-ben a Zeneakadémián létrehoztuk a Népzene Tanszéket, ahol a kezdetek óta magyar népzenekurzusaim vannak. Ezenkívül a Zenetudományi Tanszéken az etnomuzikológia szakosoknak vagyok főtárgytanára. Belőlük potenciális népzenekutatókat képezünk, ami azért újdonság, mert Kodály halálától mostanáig szünetelt az ilyenfajta képzés Magyarországon. – Említett már gyűjtést, archiválást, s úgy tudom, nemrégiben éppen az archiválásról tartott képzést Csíkszeredában… Mennyiben változtatta meg ezeket a munkaterületeket a számítógép? – Nagyon megváltoztatta és ezzel szerencsém volt. A székelykeresztúri gimnáziumban kiváló matematikatanárom volt Márton Péter, kiváló osztálytársaim, akik közül később többen matematika és más reál szakos tanárok lettek. Érettségi előtt eredményeim alapján tőlem is azt várták a tanáraim és a szüleim, hogy ilyen pályára menjek. Én viszont a zenét választottam, de adva volt a reál szakos gondolkodásmódom, és amikor a Marosvásárhelyi Rádióhoz 1990-ben hoztak ajándékba egy számítógépet, rögtön elolvastam a használati utasítást és elkezdtem rajta dolgozni. Később a Magyar Rádióval volt jó kapcsolatunk, és Jászberényi Emese többször küldött Budapestre tapasztalatcserére. Ott tanultam adatbázis-kezelést, és létrehoztam a Marosvásárhelyi Rádió első hangtári adatbázisát. Közben saját számítógépet vettem, megtanultam a digitális kottagrafikát, sőt a hardverszerelést is. Számítógép-használat terén, úgy érzem, felveszem a versenyt a fiatalokkal. – Én nem is a kora miatt tettem fel ezúttal a kérdést, hanem mint módszer, mint lehetőség mit adott hozzá például az archiváláshoz? – A publikációim több esetben adatbázist is tartalmaznak, sőt most a legutóbb megjelentA Sóvidék népzenéje című kötet is egy szép könyvnek néz ki, de tulajdonképpen a lényege nem a könyv, hanem a mellékelt DVD, amin egy adatbázis van, ahonnan komplex módon lehet visszakeresni a népzenei gyűjteményt. Ez az, amit egy könyvben nem lehet megcsinálni. Nagyon sok mutatót kell egy könyv végére tenni, hogy mindenféle szempont szerint egyenként kereshessünk, és akkor is nehézkes lesz a használat. A számítógépes adatbázis esetében kombinálni lehet a szempontokat, fogalmi hierarchiát lehet kialakítani, és ez rendkívül fontos egy több százezernyi nagyságrendű népzenei anyagnál, mint amilyen a Zenetudományi Intézetben található. – Mennyire jut ideje mindezek mellett a családjára? – Van öt gyermekem és négy unokám. Az első házasságom Marosvásárhelyen válással ért véget, abból van két gyermekem, a második házasságból szintén kettő, ami viszont tragikusan végződött, mert a feleségem negyvenéves korában rákban elhunyt. A harmadik házasságomból van egy kislányom, aki most tizenegy éves. Ez a család. Hogy mennyire jut idő? Több idő kellett volna, kellene rájuk. – Távlati tervei? – Még nagyon sok publikációs tervem van, főleg a népi tánczenéhez kapcsolódóan. Ennek szeretném a dialektológiai rendszerét kidolgozni, ha erre időt és erőt ad a jó Isten, akkor az egész magyar nyelvterületre vonatkozóan. A Sóvidék népzenéje című kiadványom ennek a tervnek a része, tehát a Székelyföld felől indulok, előbb annak szeretném elvégezni a népzenei áttekintését, s azután haladnék nyugati irányba a többi területre. Daczó Katalin Hargita Népe (Csíkszereda) lapozás: 1-8
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
